A Koi Kialakulásának Története

Jelenlegi ismereteink szerint a koi ma ismert formájában a közönséges ponty, vagy vadponty (Cyprinus carpio) leszármazottja, annak színes, nemesített változata. A ponty eredete a mai Közép-Ázsiába, a Kaszpi-tenger környékére tehető, itt őshonosként volt megtalálható már jó néhány ezer évvel ezelőtt is. Innen a halak természetes vízi utakon vándoroltak és terjedtek el mai élőhelyükig, kelet felé egészen Kínáig, illetve nyugati irányban Európába, a Duna vonaláig. Bár az évszázadok folyamán a ponty különböző populációi között bonyolult hibridizációs folyamatok játszód(hat)tak le, abban a rendszertannal foglalkozó tudományos fórumok egyetértenek, hogy több alfajt különíthetünk el. Ezek a következők: a nyugat-eurázsiai alfaj (Cyprinus carpio carpio), a kelet-ázsiai alfaj (Cyprinus carpio haematopterus), a közép-ázsiai alfaj (Cyprinus carpio aralensis), és az észak-vietnámi alfaj (Cyprinus carpio viridiviolaceus). A legújabb genetikai (mitokondriális DNS alapján végzett) kutatások szerint a koi (azaz a ponty díszhalként ismert változata) alapvetően a kelet-ázsiai alfaj származéka, de a tenyésztés folyamán a nyugat-eurázsiai alfaj genetikai anyaga is bekerült a ma ismert állományba. Ennek a folyamatnak a mikéntjéről azonban megoszlanak a vélemények, nincs egységesen kialakult tudományos álláspont.

A ponytféléket Kelet-Ázsiában háziasították, ahol, mint haszonhalat tartották élelmezési célból, bár ismert volt élelmezési célú haszonhalként a Római Birodalomban is. A Kínai Császárságban kr. e. 500 környékéről fellelhetőek írásos feljegyzések a ponty szaporításáról, tenyésztéséről. Ezekben a feljegyzésekben található meg először a „koi” fogalma. Kultúrtörténeti érdekesség, hogy egy buddhista monda szerint Kung Fu Cse (Konfuciusz, kr.e. 551-479) kínai filozófus kr. e. 533-ban első fia születése alkalmából Shoko von Ro császártól egy koit kapott ajándékba, tehát ebben az időben már bizonyosan ismerték és nagy becsben tartották a ponty színes, díszes megjelenésű változatait (mutációit). Érdemes belegondolni, hogy a ponty természetes színének mutáció útján történő változása (azaz a színes egyedek megjelenése) elvileg az egész populáción belül, bárhol bekövetkezhetett volna!

Nincsenek hitelt érdemlően pontos adataink arról, hogy mikor és milyen úton-módon kerülhetett a ponty Japánba. Az azonban biztos, hogy a faj nagyfokú alkalmazkodóképessége viszonylag könnyedén lehetővé tette, hogy a háziasított, és mesterségesen szaporított egyedek új helyekre is eljuthassanak, illetve ott megtelepedhessenek. A ponty feltehetőleg kínai közvetítéssel – katonai hódítók, vagy kereskedők révén – jutott el Japánba, mintegy 400-600 évvel ezelőtt. Az biztos, hogy kr. e. 31-ből fennmaradtak írásos emlékek a szigetországban a pontyról, sőt kr. u. 250 környékén már említést tesznek különböző színes változatok (piros, kék, fehér) felbukkanásáról!

Japánban a modern kori koitartás, illetve -tenyésztés említése a XIX. század elején történik. Tudjuk, hogy a helyi rizstermelők már a régebbi idők óta hagyományosan tartottak pontyot az elárasztott rizsföldeken, hogy egyhangú táplálkozásukat kiegészítsék. Úgy 1800 körül feltűnt nekik, hogy a halak között piros, később fehér színváltozatú egyedek jelentek meg. Valószínűleg később ezeknek az egyedeknek a keresztezése vezetett a piros-fehér színváltozat megjelenéséhez, de az biztos, hogy ettől az időszaktól kezdve már tudatosan szaporították a színes egyedeket, azaz tulajdonképpen megkezdték a koi tenyésztését, és innentől kezdték külön névvel illetni ezeket a „színes pontyokat” – de erről majd kicsit később bővebben. Felettébb érdekes viszont, hogy a ma ismert koiváltozatok egyik legfontosabb vonalának ősei nem Ázsiából, hanem Európából, mégpedig Ausztriából származnak, ahol a pikkely nélküli, úgynevezett „bőrpontyot”, illetve a csak néhány nagy pikkelyt viselő „tükörpontyot” tenyésztették. Ez az úgynevezett „Doitsu” (azaz: német) változat 1904-ben jutott el Japánba, eredetileg az étkezési pontyok nemesítésének céljából. Ezen változat került a pikkelyes díszváltozatokkal keresztezésre, amiből aztán sok nagyon dekoratív, ma is ismert változat született.

Az első, tudatos tenyésztői munka során előállított színváltozat az 1820-as években jelent meg, Ojiya városban a Niigata prefektúra területén Honshu szigetének észak-keleti partján. A XX. században, számos színváltozat jött létre, legelőször is a piros-fehér Kohaku. A japán emberek szemében a koi, pontosabban a „Nishikigoi” a siker, a szerencse és a hosszú élet szimbóluma (nem véletlenül jelenik meg a tradícionális japán tetoválás (Irezumi) motívumai között is)! Japánban évente hatalmas érdeklődés mellett rendezik meg a hagyományos koi-showkat, ahol a győztes halak tenyésztőit nagy tisztelet és megbecsülés övezi. A koitenyésztés „nagyhatalma” kétség kívül Japán, ahol a neves tenyésztők generációról generációra átadott hatalmas tudása a biztosítéka a kiváló minőségű és szépségű halak nevelésének.

A külvilágnak egészen 1914-ig nem volt tudomása a koi színváltozatainak kialakulásáról, amikor is a Niigata-i koitenyésztők kiállították halaikat a tokiói éves kiállításon. Ekkortól robbanásszerűen megnőtt az érdeklődés a koi iránt egész Japánban. A koitartás hobbija végül elterjedt az egész világon. Először az Egyesült Államokban (1938-ban), majd Hawaii-on kezdtek koit tartani, később a második világháború után Kanadában, az Egyesült Királyságban, illetve egyre több európai országban kezdtek egyre többen koipontyot telepíteni kerti tavaikba. Manapság a világon szinte mindenhol - köztük szerencsére hazánkban is - megtalálhatóak ezek a különleges halak, amelyek nemcsak páratlan szépségükkel, hanem gyakran kedvességükkel is sok örömet okoznak tartóiknak.

Napjainkra a világ számos országában alakult ki fejlett kultúrája a koitartásnak, illetve tenyésztésnek. Az utóbbi évtizedekben tapasztalható világszerte felfokozott érdeklődés a koi iránt azt eredményezte, hogy a tradicionális japán tenyészeteken kívül más országokban is nagyobb volumenben kezdtek foglalkozni a tenyésztéssel. Az egyik legnagyobb előállító ezen a téren Izrael, de foglalkoznak még koitenyésztéssel Thaiföldön, Kínában, Indonéziában, Malájziában és a Dél-Afrikai Köztársaságban is, de ne feledkezzünk meg Nyugat-Európáról sem. Bár ezekben az országokban a mennyiségi előállítás mellet mindenképpen jelen vannak az igényesebb populációt reprezentáló tenyészetek is, de az igazi csúcsminőséget még mindig a japán tenyésztésű halak képviselik. Meggyőződésem szerint ez így is fog maradni, mert nem csak a több generáció alatt felhalmozódott hatalmas tudást, hanem a japán emberekben meglévő egyfajta megmagyarázhatatlan tehetséget (ha úgy tetszik: érzéket) sem tudja semmi sem pótolni.

Szerző: Zergi Kata